CCS - újabb világmegváltó technológia?

Avagy, miért akarunk még egyszer belelépni abba a bizonyos pocsolyába?

Nem először tapasztalható, hogy egy új technológiát, eljárást fedeznek fel, mely nagyon hamar nagy népszerűségre tesz szert a világ tudományos életében, majd ez a hétköznapi életben is világmegváltóként tűnik fel. A környezetvédelemben sincs ez másképp, főleg ha az amúgy is favorit témaként szereplő klímaváltozásról van szó. Egyre inkább elterjedt az a szemlélet - bár még mindig vannak szkeptikusok - hogy a Föld klímája valamilyen szintű változáson megy keresztül. Az is bizonyított, hogy ehhez az ember természetátalakító tevékenységének is köze van. Ezért volt nagy sláger például a bioüzemanyag, amit megjelenésekor a klímaváltozás megállítójának, az energiabiztonsági kockázatok megoldójának harangoztak be. Persze, mint minden csoda ez is három napig tartott, lassan felszínre kerültek a negatívumok, mára már az összes zöld szervezet tiltakozik a bioüzemanyagok ellen, már csak a nagy élelmiszeripari vállalatok (neveket nem említenék) támogatják, mivel veri fel az élelmiszerárakat, ami nekik többletbevételt jelent. Hamar világossá vált azonban, hogy a első generációs bioüzemanyagok bruttó szén-dioxid kibocsátása magasabb, mint a benziné, élelmiszer árnövekedést okoznak, irtják miattuk az esőerdőket, stb.
Nemrég egy új technológiát harangoztak be, mely megoldást jelenthet a szén-dioxid kibocsátás csökkentésére. Ez a technológia a Carbon Capture and Storage (CCS), mely a szén-dioxid geológiai úton való tárolását jelenti. Lényege az, hogy a nagy CO2 kibocsátó üzemek mellé épülő másik üzemmel a szén-dioxidot a föld alá (pl. kimerült földgázlelőhelyekre) nyomják és ott tárolják. Ilyen tárolók lennének a szárazföldi és az óceáni területek alatt is. Így tulajdonképpen elkerülhető az üvegházhatású gáz légkörbe kerülése, a kimerült földgázmezőket pedig úgy se nagyon hasznosítják másra. Természetesen az ipari szervezetek és nagy ipari kapacitással rendelkező országok azonnal rákaptak az új lehetőségre, mivel így nem kell csökkenteniük a kibocsátást, egyszerűen a föld alá nyomják és nulláztak mindent. Ugyan az a helyzet, mint a korábban említett bioüzemanyaggal. Csak a pozitív tulajdonságai kerülnek először felszínre. Természetesen a technológia életképes lehet, de csak akkor ha figyelembe vesszük az eddig ismert hátrányait. Egyenlőre a következők ismertek. Először is a világon még csak egy ilyen üzem létezik, kísérleti jelleggel. Biztonsági kockázatai még egyáltalán nem ismertek. Nagyon drága, becslések szerint egy tonna gáz "elrejtése" 100 euró felett van, nem tudni, hogy hogyan lehet biztonságosan tárolni tíz évnél hosszabb időtávon, főleg az óceán alatti tárolókban, ahol sokkal nagyobb a nyomás. Tulajdonképpen a helyett, hogy a szén-dioxid kibocsátás csökkentésére ösztönözné az ipart, még a kibocsátás növekedést is okozhatja. Ahogy várható volt az ipari lobbi nagy erőkkel sorakozott fel a technológia mellett és az Európai Unió klímavédelmi csomagjába bele akarják venni a CCS EU általi pénzügyi támogatását. Ez egyrészt teljesen kiölné a versenyt és a lehetőséget abból, hogy a szén-dioxid kibocsátási kereskedelmi rendszer életképes legyen, másrést nagyon igazságtalan az olyan országokkal szemben, melyeknek nincsenek nagy ipari létesítményeik, mégis nekik is fizetniük kell egy olyan technológiáért amit soha nem fognak használni. Egyenlőre nagy a harc az országok között, de sajnos a brit, francia, német nyomás és az ipar lobbija ellen egyre kevesebb az esély ennek elhárítására.
Könnyen előfordulhat tehát, hogy nagy igyekezetünkben nem fordítunk elegendő figyelmet egy új eljárás megvizsgálására és úgy ölünk bele rengeteg pénzt és energiát (amit inkább a tényleg zöld technológiák fejlesztésére is költhetnénk), hogy majd később vesszük észre negatív következményeit, mikor a pénzt már elköltöttük, viszont klímánk és élőhelyünk védelmének érdekében megint nem tettünk előrelépést.

Rabi Béla